Borsi Flóra faunája

Számos egyéni kiállítása volt Európában és az Egyesült Államokban. Munkáival részt vett például a Continental Shift nevű csoportos kiállításon, a Saatchi Galériában, de a Louvre-ban is volt tárlata, illetve a 2014-es Adobe Photoshop is az ő munkáival illusztrált. Számos díjat nyert már, a közelmúltban épp a firenzei biennálén.

A sajtó részéről is több elismerő kritikát kapott: a Forbes, a HuffPost, a CNN, a BBC, a The Guardian, a La Republica, a Le Parisien és más óriási médiaorgánumok oldalain olvashattunk róla. Most már a Savantgarde-on is. :)

Flórával arról beszélgettünk, hogy mennyire nehéz kitörni a kelet-európai "bezártságból", de az álmok, szomorú vasárnapok, sminkek, domestos, meg Orbán Viktor is szóba jött. Na meg, persze, a képein szereplő állatok is.

Képek: Borsi Flóra.

Mi volt az utolsó álmod, amire emlékszel?

Szinte minden álmomra emlékszem, de legutoljára épp repjegyet kerestem Amerikába és mire találtam, beesteledett, igy másnapra kellett halasztani az utazást. Majd persze lemaradtam a gépről és furcsamód a kertünkből indult a gép, majd visszazuhant. Ki kellett vágnom a kerti fákat, hogy az újabb felszállásnál elférjen. Érdekes volt, meg aztán sehogy sem jutottam ki Amerikába.

Van egy híres, Robert Capa-nak tulajdonított mondás: „Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenned”. A tehetséged bőséges, de mi különöset kínál neked a magyar kultúra, a Magyar társadalom? Mennyire lettél azzá, aki vagy, mert Budapesten/Magyarországon élsz?

Azt gondolom, hogy van elég hányatott sorsa a magyaroknak, hogy az ember ki akarjon innen szakadni, akár a tehetsége, akár a kapcsolatai által. Nagyon nehéz egy olyan országban élni, ahol a jó dolgoknak kicsiny népszerűséget adnak, míg a rossz és negatív érzetű dolgoknak hatalmasat. Egy amerikai ismerősöm mondta egy beszélgetés közben New York egyik felhőkarcolója tetején, hogyha igazi magyar lennék, most tuti le akarnék ugrani. Kérdeztem, hogy miért, amire azt mondta: a magyarok olyan mélyérzésűek és a vasárnap, az mindig szomorú.

Valamiért itt jellemző a melankólia és a pesszimizmus, de nem eléggé ahhoz, hogy olyan világhírű művészeink legyenek, mint az oroszoknak. A magyar társadalom akkor fogadja el az embert, ha nem jobb vagy ugyanolyan, ha valaki sikeresebb vagy boldogabb lesz másoknál, azért utálat jár. Ez a gondolatfolyamat sokszor akadályozott a képeim létrehozásában, minél népszerűbb és elismertebb lettem, annál jobban kirekesztettek szakmailag és annál inkább nem találtam a helyem.

Magyarnak lenni külföldön jó, mert az a rengeteg társadalom által ránk akasztott súly leesik a vállunkról és hirtelen rájövünk, milyen jó is tud lenni az élet. Csak, ha az élet túl jó, akkor elmarad a lelket megmaró érzés indukált inspiráció, ezáltal a művészet is felszínesebb, silányabb lesz.

Magyarország nagyon jó arra, hogy eleget nyomorgasson ahhoz, hogy az élni akarás erősebb legyen, mint a nihilbe illő, átlagos életmód, amiben minden boldog és a helyén van. Persze tisztelet a kivételnek, szerencsére az én generációm sokkal nyitottabb a boldogságra, jobban elzárkózik a radikális, nyomasztó gondolatoktól, eszméktől és az irigy, utálkozó viselkedéstől. Úgy érzem, hogy kezdjük kinőni a ránk aggatott fekete gúnyát, csak a külföldi média átlagolt véleménye fest minket be feketén. Minden közösségben vannak jó és rossz emberek, jóhiszeműek és rossz indulatúak, de itt valahogy túl sokat szenvedett rengeteg generációig visszamenően sok család ahhoz, hogy megváltoztassa a negatív hozzáállását az élethez és másokhoz.

Magyarországon nem fogadtak lelkesen a kezdetektől fogva, nyugati megerősítésre volt szükség ahhoz, hogy otthon is elismerjenek. Európa ezen részén, nem példa nélküli jelenség… Mesélnél egy picit a magyar közönséggel való kapcsolatodnak alakulásáról?

Kezdetektől fogva nagyon sokan támogattak, de ezzel szemben sokan írtak/mondtak rólam rosszindulatúan és lealacsonyítóan, főleg szakmailag. Aztán ez megváltozott és kevesebb nyílt támadás ért a külföldi elismerések után. Meg kellett erősödnöm, hogy ezeket a dolgokat a hátam mögött tudjam hagyni és újult erővel, összpontosítva haladjak a célom felé, ami az, hogy alkossak és ez boldoggá tegyen, a külvilág kizárásával párhuzamosan. A magyar közösségnek nagyon nehéz elfogadnia mások sikerét, a szakmai körökben lévő emberek ezeket támadásnak és veszélynek értékelik, azt gondolják ők kevesebbek lesznek azáltal, hogy valaki szakmailag elismerté válik az ő közbenjárásuk és kontrolljuk nélkül.

Egy olyan társadalomban élsz, amelyet egyre inkább „átitat a politika”. Magyarországi barátaim és ismerőseim, és ennek tovább gyűrűzéseként, erdélyi magyar barátaim is, elég szenvedélyesen, ha nem épp hevesen vitatják Magyarország aktuális politikai kérdéseit. Az alkotásaidból kevés jön át ebből az állapotból, hangulatból. Nem érdekel, vagy túl szánalmasnak tartod a helyi politikai szférát ahhoz, hogy foglalkozzál vele?

Nem akarok foglalkozni vele, mert nem szeretném, hogy az emberek általam is ezekkel a politikai problémákkal kelljen, hogy szembenézzenek. Szeretnék egy pozitív pont lenni a médiában és a közösségi oldalakon, ami egyfajta kijutás a pszichés gondok által felépített börtönből. A politika jön és megy, irányzatok és izmusok omlanak össze akár percek alatt, amit én kreálok szeretném, hogy időtlen legyen, meghagyom azoknak a politikai témákat feldolgozandó művészetet, akik ehhez jobban értenek. Nem szeretnék én is egy üvöltés lenni a hangzavarban, amit a politikai nézetek ellenséges hullámai csapnak.

Hogyan illusztrálnád Orbán Viktort?

Nem gondolkodtam még ezen, de biztosan annak, ahogyan ő szeretné, hogy ábrázoljam. Az emberek megválasztották és az van jelenleg, amit ők akartak és ezt a levest mindannyiunknak meg kell tudnia enni.

És hogyan a mai Magyarországot?

A mai Magyarország szerintem teljesen félrement ahhoz képest, mint amit a rendszerváltás után szerettünk volna, hogy legyen. A legjobb korszak szerintem a kétezres évek első feléig tartott 89-től, azt a szabadságot és reményteljes állapotot nagyon nehéz lenne már visszakapnia a magyaroknak. Valahogy azt érzem, hogy az emberek már remélni sem merik, hogy nyugathoz akarunk felzárkózni politikailag és életszínvonalban, inkább elfogadják a napról-napra való túlélés feltételeit. Ha ez nem igy lenne, akkor véres csaták és szabadságharcok zajlanának. Nincsen változás, változás nélkül.

Koraérett gyerek voltál, különleges tehetséged már fiatalon megmutatkozott. Hogyan reagált a családod erre? Feltétel nélkül támogattak? Vagy óva intettek, hogy jól mérlegeld, milyen pályát választasz? Vagy netán azt tanácsolták, hogy válassz más utat?

A családom mindig támogatott, bár volt egyfajta „nehogy elbízd magad, ezért a legrosszabb jövőképet rakom eléd elrettentésképp”, de ezenkívül, ha nem lett volna ennyire erős családi védőháló körülöttem és alattam, akkor biztosan nem tudtam volna túljutni a szakmai megpróbáltatásokon és bizonytalansággal teli helyzeteken. Mint, ahogy említettem, sokat támadtak, nagyon kellettek a hosszú beszélgetések ahhoz, hogy erre ne menjek rá lelkileg és töretlenül folytassam a kreatív munkásságom. Bármire volt szükségem, apukám mindig leült mellém és amennyire tudta, elmagyarázta a technikai, fotózással kapcsolatos műszaki dolgokat. Ha egy panelban két alkoholista szülővel növök fel, érzékenységem révén biztosan nem lennék ott, ahol ma tartok.

Hogyan jutottál a konceptuális fotózáshoz?

Idővel rájöttem, szeretnék jelentést is adni a vizuálisan izgalmas képötleteimnek. Valamit mindig mondani akarok és elmesélni olyan érzéseket, történeteket, amelyek engem foglalkoztatnak. Koncepció nélkül úgy érzem, nem lennék teljes. Kezdetekben csak más fotósok munkáit és tematikáit próbáltam lemásolni, ez gyakorlatnak jó volt, de később ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elég jónak érezzem azt a képet, amit napokig készítek. Minél idősebb és érettebb lettem, annál inkább fontosabbá vált a letisztultság és a közérthetőség. Nem szeretek nagyon bonyolult történeteket és narratívát a képeim mögé rakni, meghagyom a nézőnek azt a szabadságot és sikerélményt, hogy saját maguk számára könnyen interpretálhatóvá váljon egy kép üzenete.

Fotósokkal teli világban élünk. Szerinted, ebben a kontextusban, mi a sikered kulcsa?

A kitartás és a precizitás, maximalizmus. Ebből a három dologból kettő adott volt, a kitartás egy nagyon nehéz mentális feladat és rengeteg lelki erő kell hozzá, de idővel már megy, mint a karikacsapás.

Saját magad modellje, saját magad múzsája vagy. Szemben azzal, ahol más valaki a modell, mi ennek a koncepciónak az előnye, és mi a hátránya?

Az előnye az, hogy az a darab, amit az elmémből vagy lelkemből teljesen transzparens rakok le a néző elé, az teljes mértékben igazivá válik azáltal, hogy én vagyok a képen. Azok az érzések vagy gondolatok, ami egy fotón kell, hogy legyen, azt nem kell magyaráznom egy modellnek, aki majd „úgy csinál, mintha” az tényleg a sajátja lenne. Ez egy hazugság lenne. A hátránya, hogy a maximalizmusom által sokkal kritikusabban látom önmagam, miután egy 50 megapixeles kép elkészül rólam, ehhez el kellett fogadnom magamat úgy, ahogy vagyok. Más részt még nehéz felvenni azt a pózt, amit nem látok vissza a kép készülésekor, és teljesen egyedül megcsinálni a sminktől kezdve a hajon át az egész „look”-ot. De ilyen ez, ha az ember maga akarja csinálni, saját felelősségre, akkor szépen lassan ki kell tanuljon rengeteg dolgot, még akkor is, ha ez néha már túl soknak tűnik.

Egy ugyancsak híres fotós, Mick Rock, egyszer azt mondta, hogy amikor portrékat készít, nem a szereplők lelkét, hanem az aurájukat akarja megörökíteni. Hogy van ez nálad, amikor saját magadat fotózod?

Ebben abszolút hiszek és egyet is értek vele. Sokszor azért dolgozom magamon, hogy minél tisztább lélekkel tudjak a kamera elé állni és, hogy ne legyen rossz érzése senkinek, amikor ezekre a képekre ránéz. Az épp aktuális hangulatom és lelkiállapotom persze lenyomatként simul az érzékelőre, de a képek integritása pont ebből fakad, mindig azt adom tematikailag, ami bennem van.

Mennyi időt vesz igénybe egy sorozat dokumentálása, kivitelezése? Melyek ennek a munkának a szakaszai, lépései?

Van, hogy évekbe telik egy ötlet megvalósítása, mert más képek prioritást élveznek ezekkel szemben vagy aktuálisabbak. Mindig lerajzolom vagy, ha nincs időm, leirom egy noteszbe az ötleteimet és amikor épp abban a hangulatban vagyok és életem termékeny fázisában, akkor megvalósítom azokat. Összegyűjtöm a smink és haj, styling ötleteimet, megveszem a neten ami kell és aztán jöhet a fotózás. Leülök a leengedett háttér elé, beállítom a kamerát és a vakut, majd önkioldóval készülnek el a fotók. Beimportálom őket a könyvtárba, kiválogatom, mi az, ami a leginkább az eredeti koncepcióhoz hasonlít és elkezdem a retusálást, majd ha ezzel kész vagyok, jöhet a különböző rétegek és fotók egybedolgozása. A kész képet megtervezem, hogyan lehetne prezentálni az online térben, milyen címet adjak neki, ha nincs, és kész. Ez a folyamat van, hogy hetekbe telik, főleg, ha sorozatról van szó: összehangolni a különböző képeket egymással, tökéletesíteni a részleteket.

Amikor elkezdesz egy munkát, már az elejétől fogva minden a fejedben van pontos forgatókönyvvel, vagy menet közben alakítasz, improvizálsz?

90%-ban ugyanolyan lesz a kész kép, mint, ami a fejemben volt. Amikor lerajzolom a vázlatokat van, hogy csak akkor fogalmazódnak meg konkrét részletek, vagy problémák, de a fotózáskor már minden nagyon könnyen szokott menni, volt, hogy elég volt 10 képet készítenem a koncepcióhoz.

Jól szórakozol a fotózásra való felkészülések, a sminkelés során? Van olyan vicces pillanat az előkészületekből, amiről mesélnél az olvasóknak?

Nőként a sminkelés sokszor az önszeretethez és az önbizalomhoz tartozik, ezért általában magam is mindig meglepődőm, milyen jó érzés sminkelni. A valóságban keveset hordok sminket, ezért főleg ilyenkor egy hatalmas pluszt ad a fotók elkészülése előtt ez a folyamat.

Amikor nagyon extrém sminket készítek, van, hogy megijedek saját magamtól a tükörben, olyankor tényleg nagyon jókat tudok nevetni, vagy még a folyamat közben is van, hogy grimaszolok, mint az adott karakter, egy-egy monológgal egybekötve. Ezek mind egyfajta keverékei annak, ami én vagyok és az a karakter, aminek a külsejébe kell bújnom a koncepció kedvéért. Sokszor hallgatok zenét, imádom Sinéead O’Connort és ő mindig erőt ad, egyfajta harcos amazonként indulok a csatamezőkre, azaz a lakásom stúdió részébe, amolyan I’m on a mission hangulatban.

Egy jó barátom évekkel ezelőtt azt mondta, hogy szerinte mi emberek egykor, az ősi időkben, tökéletesen kommunikáltunk az állatokkal, de valahol megszakadt ez a kommunikáció, és csak töredékek maradtak fenn ebből. Ezért érezzük néha úgy, hogy az állatok valóban kommunikálnak velünk. Biztos vagyok benne, hogy te is megtapasztaltad már ezt az érzést… Angol kifejezéssel élve, amit te művelsz, az nem annyira retouch, mint inkább re-touch, vagyis a természethez való visszakapcsolódás, visszatérés egy olyan világegyetemhez, amelytől túl messzire vagy akár visszafordíthatatlanul eltávolodtunk. Mi a véleményed erről?

Először is köszönöm a gondolatot, nagyon tetszik, úgy érzem valóban illik rám. Nagyon sokszor érzékenyülök el attól, hogy milyen jó dolgunk van nekünk embereknek, hogy ilyen kedves és gyönyörű, különleges lények vesznek körbe bennünket és nem csak a betondzsungel van és a domestos. Vannak teremtmények, akikkel kapcsolatot létesíthetünk és a szeretetük, kötődésük nem verbális meggyőzés alapján működik, hanem teljesen genuine, őszinte. Imádom az állatkertet, bár ennek is megvan a negatív oldala persze, a bezártság és a fogságban leélt életek, de csak igy lehet edukativ jelleggel a gyerekeket arra motiválni, hogy vigyázzunk az állatokra, tiszteljük őket és csak igy fedezhetjük fel rengeteg faj szépségét, természetét. Az állatok nélkül szerintem nem kapna az ember fájóan tiszta tükröt arról, hogy mennyire messze el lehet tévedni az eredendő status quo-tól, ők nem manipulálnak, gonoszkodnak, bántanak. Csak a tiszta szeretet, kedvesség, ami bennük megvan, pont az, ami sok emberből teljesen hiányzik.

Azt mondják, hogy a nevünk befolyásolja az életünket. A te eseted némileg ellentmond ennek az elméletnek: a neved Flóra, mégis a fauna az, ami nagymértékben fémjelezte a pályafutásodat. Honnan ered az állatok iránti érdeklődésed, szenvedélyed?

Már gyerekkoromban speciális kötődéssel rendelkeztem feléjük, nagyon szívemen viseltem, ha fájdalmat kellett átélniük. Kiskoromban állatorvos vagy aktivista szerettem volna lenni, az állatok iránti szenvedélyem tehát belém van kódolva, nem szoktatás vagy valami mesterségesen felvett dolog. Sok fotós csak a szépségéért használja őket a képeikhez, én azért, mert tényleg értem a létezésük értelmét és mert imádom őket. A Flora és Fauna az élet ajándéka, nagyon kevés faj tudja értékelni a kedvességüket, vagy a növények esetében a szépségüket, pont ezért gondolom, hogy a mi kedvünkre lettek teremtve.

Mit fotóznál, ha a digitális korszak előtt élnél? Mondjuk az 1920-30-as években?

Sorsokat. Akkoriban olyan szociális és társadalmi témák hevertek az asztalon, amit azzal, hogy a jövő számára dokumentálunk és a fotó médiumával kiemelünk, igazán jelentőségteljessé tehetünk. Ha valakit le tudtam volna az akkori korszakban fotózni, már nem lett volna hiábavaló a szenvedése vagy a sorsa, a jövő számára példaként tudtam volna megörökíteni, hogyha egyszer jobb lesz, akkor azért tartsuk fent a békét, hogy ez a világ és era már ne ismétlődhessen meg újra és tudja értékelni mindenki az életét olyannak, amilyen. Ha Amerikában lettem volna, akkor viszont biztosan az akkori legendákat fotóztam volna, „story-telling” dokumentarista portréként.